Versválogatás

Lassan búcsúzom a világtól.

Öröm, vágy, élet tovapártol!

A túlsó partra többet nézek,

De még marasztal egy igézet.

A szemeid hű, tiszta fénye

Világol még rám bízva, félve.

Szomorú szépséged varázsa

Aranyat hint e hervadásra.

Köszönöm e borús szerelmet,

Hogy lelket ad nekem a lelked.

Hogy búcsúzó tekintetemben

Te tündökölsz, én drága szentem.

Köszönöm, édes, hogy szerettél,

Hogy holt szív hű özvegye lettél.

Ne bánd fiam, ha meghalok,

Értem sírnod sem kell

Hisz én vagyok te, s te vagy én

Nem hagylak soha el.

Világra hangom szólított,

Léted, létembe fog.

Könnyem keresztelt, s búm nyomát

Hordozza homlokod.

Ne emlékezz rám búsan

Hű társam, hitvesem

Már megadatott nékem

Emlékben fénylenem,

Ne emlékezz rám búsan

Testvér, rokon, barát…

Add meg a könnyet,

Élj és szeress tovább.

Addig vagyok, míg élek

Szívetekben, bennetek.

Ember voltam mindig:

Ezért szeressetek!

Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni

Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni

A járdán osztani virágot
Tegezni az egész világot

Megsimogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat

Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellángol reggel

És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni

S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni.

Az esti csendben, míg színes meséket

Szövöget kint az álmos, őszi szél,

Elnézegetem szép képeinket,

S nem haragszom senkire semmiért.

Megbékélve a nagy magányossággal,

Előkotorva szép emlékeket,

Üldögélek csendesen, elmerengve,

S mosolygó képeddel beszélgetek.

Te meg figyelsz, szemedben furcsa fények,

Szájad sarkában csöpp huncut mosoly,

Dolgos kezed öledbe ejtve alszik,

Így pihentem benne én valamikor.

Mily sokat tudtunk ülni csendben ketten,

Kint álmos szél fújt, furcsa, ősz-szagú,

Csak egymást hittük, két űzött hitetlen,

S míg együtt ültünk, elkerült a bú.

Már én ülök csak némán, egymagamban,

És nézem játékos kis képedet,

A szél odakint fázós lett s erősebb…

Milyen szép volt két mosolygó szemed.

A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus,
Tovább énekel.

Mi remény volt régen,
Emlék ma csupán,
De legalább sírhatsz
Tűnt szépek után!

Ami emlék, szebb is,
Mint az, ami él,
Romok is ragyognak
Hűs hold fényinél!

A két szemed szeretett legtovább,
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.

És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed még egyszer visszanézett
és mindent megadott.